Térjünk vissza a hétköznapokhoz, és az alkalmazkodáshoz. Pár hete nagyon felpörögve érkeztem haza, és tovább is kellett haladnom. Cica ilyenkor elhagyatottan nyávog, és szomjazza a szeretetet, és szeretne a vállamra ugrani, és öleben cica lenni. A csomagokat letettem, és véletlenül ráléptem gyönyörű farkincájára, és elkezdtem vele kiabálni, az én hibám miatt. Azt kiabáltam, menj már be a szobába, és hagyj békén, sok a dolgom!!! Ez’ egy macska, de azóta, amikor megérkezem, befut a szobába, szőnyeg szélére ül, és várja, hogy össze szedjem az elgurult gyógyszereimet, amikor látja, hogy ön azonos vagyok, és biztonságos, akkor nagyon lassan elindul felém, időt adva az elfutásnak, és gazdi hisztinek.
Azóta én kérem, hogy jöjjön és ugorjon fel a vállamra. Anyucik és apucik, Nálatok mennyi elutasítás kell, hogy a gyerek rendes” legyen? Avagy elhanyagolt? Vagy szóltok, hogy már lenyugodtam, hozd a házit, vagy csak dumáljunk? Vagy már hiába szóltok, az a válasz, hogy aznap nem történt semmi? Az enyém csak’ egy’ állat. A kölkök még érzékenyebbek. Mikor rontjuk el? Elég egy rossz mondat, annyira gyorsan tanulnak, jót és visszautasítást egyaránt. Hogyan tehetjük ezt jóvá? Ha elrontottuk, nagyon nehéz. Türelem, és szeretet. Hosszan.