Cica vállra ugráshoz eddig használtuk az ülő, vagy, az oda és lehajló pozíciót. Néhol jeleztem, hogy felvennék egy vastagabb pulóvert, teflon betétes hegymászó ruhát, bundát, bőrkabátot, szkafandert, középköri vértet, vagy kérek engedélyt tiltakozni és menekülni. Ma új horizont tárult fel előttünk. Nem jeleztem testbeszéddel elég gyorsan, hogy nem vagyok kész a fogadásra. Álló helyzetben kaptam szemből a vállap pozícióra gyúró macsekot. A pulcsim és a reflexeim rendben voltak. Cirkuszi a mutatvány. Sikerült.

Felébredt Cica-hercegnő, vissza emlékezett és tetszett neki, amikor a kezem volt a német juhász kutyák kiképzésén már ismert plusz kar. Na az enyémen nem volt védő felszerelés tegnapelőtt sem. Úgy is nézek ki. Ma kissé véresebb. Közben lekönyörögte a falról a buddhista malámat (bizonyára meditációs célból), aztán letépte a feltűzött nem elvégzett feladat tömbömet. Nem tudom van e még fontosabb figyelmeztetése, mert folyamatosan matat az üzenőfalamon. Fellélegezhetünk, ami elvégzendő, abban bokáig gázolok. A többi kicsiség a falon. Közöltem vele, hogy meg fogom ütlegelni, nem tudta eldönteni, hogy kacagjon rajtam (tudjuk, hogy a kezem macska-baleseti sérült) vagy simán figyelmen kívül hagyjon. Elegánsan távozott. Majd vissza tért. Surprise. Én kezdek vele kötözködni. Fogadóra találok. Vérszerződés, vagy vérhirig, a vér mindenesetre stimmel…

Ha a fotelban a takaró alatt megkésve látna felsejlő szokatlan alakzatot, kérjen elnézést, ha figyelmetlen volt és óvatlanul bele passzírozta a kárpitba. Cserében némi Houdini mozgással válaszol a pléd. Ha simogatni kezdi a plüss fedte domborművet, akkor dorombolni kezd az ülő alkalmatosság. Többé ne dőljön hátra, igyekezzen egyensúlyozni a szélén. Tegyen úgy könnyedséget mímelve, mintha pont ez lenne a kedvenc testhelyzete. Közben nyomja meg telefonján csontkovácsa azonnali hívó gombját és jelentkezzen be, mire tudja fogadni indokolt lesz. Az éjszaka még előttünk. Valóban. Próbáljon nyújtani, lazítani, tegnap ez kimaradt. Éjjel a nagypárnán kispárna, kispárnán kismacska. Az ön pozíciója értelmezhetetlen ilyenkor, kicsavarodott, összegörbedt, és óvatosan egyensúlyozó. Bármerre fordul, bárhogyan kapaszkodik kispárnájába, bizonyos illető önhöz támaszkodik és manikűr-pedikűrbe kezd. Eleinte nem az ön végtagjain. Bárhogyan húzódozik a szőrgombóc követi, és hallja a lélegzetvételéből, érzi a mozgásából, hogy neheztel a folyamatos helyváltoztatás miatt. Döntsön, szunyókálna, vagy játszana. A választást követve tegye, amit tennie kell. Előbbi esetén maradjon mozdulatlan, tettesse magát élettelennek, akkor esélyes, hogy megússza a második verziót. Ha elbukott, akkor legyen kreatív, gyorsan reagáljon és fusson, ne sikítozzon, éjszaka van, a társasházi rend nem támogatja a bulizást. Bár tudja, mert Dr. Ranschburg Jenő műveit olvasta: “Ha játszik, nem éhes.”. Mégis protestál, játszik, Ő és Ön is éhes. A cél nem ugyanaz. Reménykedjen, hogy elfárad, és alhatnak, ismét, összebújva. Ha felbosszantotta, akkor kissé távolabb kezdi foganatosítani az alvás nevű játékot. Ne reménykedjen, mire tényleg elszunnyadna a hátához fog támaszkodni ismét. Ön ismét befeszül, nem óhajt macska-palacsintát. Várja a reggelt. Valójában nem. Reggel a cicek vándor útra kel a lakásban. Édes magányos alvós percek…

Megdumáltam cicával a puszit. Én ember vagyok tehát cuppantok rá. Értelmezte, felfogta, és vissza jelezte, hogy érti. Elmesélem: hónapokig mondtam neki, hogy puszi és ezt meg is tettem. Aztán egyszer amikor azt mondtam puszi, akkor oda jött és oda érintette a orrát hozzám, igazából nem ért hozzám, csak éreztem a lélegzetvételét. Azóta tudom, hogy tiszteletben tartja a kétlábú pusziját. Amikor azt mondom puszi, akkor oda biggyeszti az orrát az orrunk közötti térhez. Szerencsére nem kutya, nem nyalogat. Hercegnős figyelmes érintés. Cica hercegnőm 🙂

Megénekeltem cicámat többször, most a hátam mögött ül, fekszik. Gondoltam megsimítom okos fejét. Nem tudjuk hogyan történt, felvágott lettem a mancs-fej szendvicsben és tartom a fejecskéjét kéz alakú párna lettem. Lassan írok egy végtaggal, hogy ne kapjak büntit 4 végtaggal.

Ma sok dolgom volt, ezért kevés időt töltöttem a cica által vezetett: Neveld az embert, kurzuson. Jól tolerálta. Rendezgette a jegyzeteit gondolatban. Az enyémeket élőben is. Áttekintette szakmája eszközeit. Furcsa mód, az enyémek változtattak helyet. A mottója, és egyben ars poétikája is, hogy ami az asztalon, polcon, párkányon van, az le tud esni és le is fog. Ha ingára, botor módon elől felejtett smukkra, pénz érmékre van szükségem, már kezdetben is a szőnyeget szondázom. Ha mégis fent találom arra mondom, hogy ejnye. Szerintem jó az oktatóm, jól haladunk.

Éjjel felébredek és cica szemaforba nézek. Mindketten megriadunk. Mondjuk én nem kezdek fel és alá szaladgálni, és a gyomromat sem tekintem ugráló asztalnak. Amikor én stresszes cica ellátó övezet vagyok, Ő minden erejét beveti, hogy dorombolásával elűzze a bajt rólam. Az az apró körülmény, hogy röptében ugrik rám, és én sikítva reagálok, Őt is összezavarja. Majd hajlott hátú macska hordozóvá válok, Csöndesen tűrök, mert Ő most cica természetgyógyász, és energetikailag dolgozik a jobban levésemen. Jobban lettem érzelmileg. A többit a csontkovácsommal beszélem meg. A maradékra tapaszt teszek, vagy mentegetődzök. A bántalmazott összekarmolt nő esete látványban. Helló cica alkalmazott vagyok!

Macska ül a hűtő előtt és vár. Rám néz, aztán a hűtőre és ezt ismétli. Lassan, hogy a fogyatékos kétlábú is megértse, joviális idegorvos tekintettel. Indulok engedelmesen ételt adni. Cica közben üzen a macskák bolygójára, hogy jól halad az ember nevelési kísérlettel. Kijelölik a következő idomítási feladatot. Négylábú lakótársam bizakodóan tekint a holnapra, és a köszönő nyávogását fogalmazza a Cickár díj átadásra. Már mancsai között érzi az áthatóan hús illatú Cickár szobrocskát.